Témakör |
Sorszám |
Megjelent |
Kibővült |
Fordította |
1995. július |
- |
Az ember hat fajtája közül nem mindegyik maradt fenn, de génjeik nyomai fellelhetők a többi rasszban. Az eredeti, a számos génmódosítási kísérlet eredményekénti hat rasszt mi a következőként fogjuk nevezni: északi fehér ember, afrikai fekete ember, kínai ember, indonéz ember, cigány ember és angolai ember. Az angolai ember nem maradt fenn, korán távozott és nem hagyott genetikai nyomot.
Az angolai ember egyáltalán nem volt fekete, hanem sápadt volt egészen egy kis kékesség fokáig. Ez a szín a bőr áttetszőségének eredménye volt, mely az oxigénből kimerült vénáknak és hajszálereknek uralkodó jelleget kölcsönzött a színárnyalat létrehozásában. Mindamellett ez aligha volt észrevehető, mivel az angolai ember a szó szoros értelmében szőrrel volt borítva, finom, rövid szálú és laposan fekvő szőrrel. Ez nem volt elég vastag ahhoz, hogy szőrzetnek lehessen nevezni, de ha az eredeti fajokat a megjelenésük alapján kellett volna, hogy elnevezzük inkább, mint származási pontjuk szerint, akkor borzas embernek hívnánk őt. Az angolai ember volt a legkevésbé agresszív a hat rassz közül, és nem kis mértékben ez az oka annak, hogy korán távozott, semmit nem hagyva genetikai örökségéből a sok milliárd között, akik mára a föld színét elözönlötték. Az angolai ember valósággal hagyta magát egy támadónak, hogy legyőzze őt, mialatt egy mozdulatot sem tett arra, hogy elmeneküljön, vagy hogy megvédje magát. Rendszeresen felfalták őt, amíg el nem tűnt.
Az indonéz ember a tiszta formájában szintén kihalt, bár véletlen találkozásai a cigány emberrel összeolvasztotta őt egy olyan fajtába, amit mi polinéz embernek fogunk nevezni. Az ausztrál őslakosok egy nagy adaggal a genetikai örökségükből szintén az indonéz emberre mutathatnak, aki az új polinéz emberhez hasonlóan a cigány embernek és az indonéz embernek egy keveréke, hozzáadva néhány gént a fekete embertől annak igen promiszkuit természete következményeként, aki egy kis csoportban utazott el a világnak abba a részébe. Különlegességekként, és mivel termetükben magasak a legmagasabb harcosaihoz viszonyítva, istenként kezelték őket és minden nőt odaadtak nekik, akiket csak fel tudtak sorakoztatni. Ők ezt egy kellemes visszavonulásnak tekintették.
Az indonéz ember alacsony volt, zömök, kerek hassal. Egy domináns homloka volt, mely előreugrott a szemgödre alól, ami az árnyék természeti megfelelőjét kölcsönözte neki. Nem volt fürge, hanem egy nehézkes módon mozgott, és ez lett a veszte. Nem tudott biztonságba futni vagy gyorsan megmenteni másokat, és a mozgékonyságának hiánya és a gömbölyű alakja megakadályozták őt abban, hogy a fák vagy a sziklák közé jusson biztonságért. Az indonéz embernek volt egy jellemzője, amit mi talán konok dühként írnának le, mely amikor kigyulladt, nem csendesült le hamar. Bár állta a harcot és nyert is néhányszor, nagyobb ragadozók állandóan legyőzték őt. Őt is felfalták, rendhagyó mértékben, amíg el nem tűnt.
A cigány ember, ahogy a neve is mutatja (gypsy), mozgolódott. A leszármazottai megtalálhatók Indiában és a környező országokban, az arab országokban, és természetesen maguk a cigányok között. A cigány ember vékony volt, és kicsusszant a konfrontációból, ami a humanoid genetikájának éppúgy tényezője, mint az emberszabású majom gyökereinek, mely a fákat használta menekülésre és csak akkor szállt szembe, amikor a menekülés nem volt lehetséges. Megtanulta, hogy kiutat tervezzen ki inkább, minthogy szembeszállást alkalmazzon. Ez az örökség látható ma a cigányoknál, akik eltűnnek az éjben, az araboknál, akik hasonlóan összehajtogatják sátrukat és meglépnek, és a hinduknál, akik aktívan dolgoznak azon, hogy elkerüljék a valóságot a meditáción keresztül, amikor arra kényszerülnek, hogy egy helyben maradjanak és nem képesek menekülést találni. A cigány ember humanoid hozzájárulói a plejádaiak voltak, így egy nyájas, nem-konfrontálódó természet vegyült a vágyhoz, hogy elkerülje a konfliktust. Nem véletlen, hogy Ghandi képes volt eladni a tömegeket Indiában passzív ellenállás mellett. Ez természetesen jött nekik.
Az északi fehér ember először egy olyan klímában jelent meg, mely akkoriban nem volt hideg, és még csak nem is Európában volt, se nem a nagyobb Oroszország sztyeppéin. A fehér ember Afrika sivatagaiban fejlődött, és keresztülvándorolt a Földközi-tengeren, mely azokban a napokban nem volt olyan vízi akadály, mint ahogyan ma. A fehér ember először kevés számban volt, egy pár száz, és különböző irányokba vándorolt. Néhányan egy kerülőt tettek délre, a déli partok mentén, ami ma a Földközi-tenger partvidéke, mely abban az időben egy mocsár volt, és azután észak és kelet felé vonultak. Ez a csapat a törökök, afgánok és olaszok nagy nemes orrában látható meg. Az a csapat, amely egyenesen északnak tartott, azoknál látható, akik világos hajjal és finom vonásokkal rendelkeznek. Mindamellett valamennyi ugyanabból az állományból ered.
Amint a fehér ember a mérsékelt övi vidékre lépett, rossz időjárás ereszkedett le egy akkor bekövetkező póluseltolódás idején, és a túlélés egy nem könnyen megnyerhető játék lett. Meleg öltözéket kellett kiagyalni és prémes állatokat ejtettek csapdába vagy vadásztak le a lehető legkisebb mennyiségű fáradtsággal. A túlélés szükségessé tette a cselszövést és a tervezést, és a fehér ember azt találta, hogy az állománya ilyen módon lett kialakítva (*found his stock being shaped in this manner), így az okosabb tervező megmaradt. Ez látható ma a fehér ember leszármazottainál, akik innovatívak és iparosodtak, és a technológiai fejlesztések élvonalán vannak. Azokból a rasszokból, melyek túléltek, a fehér embernek volt a legforróbb temperamentuma. Gyors, feltűnő, de gyorsan lehűlő. A fehér ember emberszabású majom gyökere egy hangos zajongással védte magát, rikoltva és fel-le ugrálva. Hallottátok a kifejezést, ugráló ember, és ez az, ahonnan ez jön. A fehér ember, még ma is, jobban zajong és ijesztget, mint támadna.
Az afrikai fekete ember szintén keresztülment egy megrázkódtatáson a szervezetét illetően, de nem éghajlati változások folytán. A póluseltolódások során a véletlen úgy hozta, hogy Afrika területére sosem került sark, de a szelek hatásai és a csapadék eloszlások sivatagi körülményeket hoztak. A sajátságos humanoid génállomány, mely a fekete embert alkotja, az ember családjának azon részéből bukkant elő, mely a fizikai ügyességre és a társadalmi összhangra építkezett, és ez volt az az örökség, melyet a fekete ember továbbhordozott, amikor a sivatag alászállt, bekúszva a vadászterületeire, amíg mind kevesebb és kevesebb felhasználható maradt belőle. A fekete ember úgy alkalmazkodott, hogy átölelését úgy szélesítette, hogy ez a sajátjainak nagyobb részére terjedjen ki, és ma ezt látjátok a kiterjedt család hagyományában a legtöbb fekete közösségben.
A fekete ember öröksége egy jóindulatú nagy emberszabású majoménak egy kombinációja volt, mely idejének egy jó részét csoportokban való napozással töltötte. Az elefántfókához hasonlóan ennek a majomnak sem voltak természetes ellenségei, így a populációt az élelemellátás hullámzásai tartották sakkban. Néha bőség, néha ínség. Nem volt szükséges harcolni, mivel nem volt mi ellen harcolni. A humanoid hozzájáruló megalkotta a képességet a tervezésre, és nem vont le a majom hajlamosságból a közösségi egyetértésre. A nagyobb családi körök átfordultak kikényszerített előzékenységbe hosszabb időszakokra. A fekete ember megtanulta felhasználni az erőszakot, ha a családi körön kívül volt, így ez az elfojtott indulatok egy felszabadításaként működött, melynek kifejezésre juttatása nem volt megengedett a körön belül. A korai fekete embert ezen tényezők formálták, így azokat, akik képesek voltak elfojtani ingerlékenységüket addig, amíg távol az otthontól ki nem ereszthették azt, megtartották a csapatban, és a többieket elkergették, ahol nem maradtak életben, hogy szaporodjanak. Fekete fekete elleni erőszak előfordul, de ritkán a családi körön belül.
A kínai embert arra fejlesztették, hogy ellensúlyozza a 12. bolygó lakóinak könyörtelenségét, akik kereszteződtek az emberekkel a visszatérő jellegű bányászati tevékenységük alkalmával. A keletiek aprók, és a természetük olyan, hogy eltűnődjenek és sokak érzéseit mérlegeljék cselekvés előtt. Előre sejtett volt, hogy a Föld emberisége növekedni és végül is keveredni fog, ahogy ez így is lett, így a végső földlakó volt a célpont, és a kínai embert eszerint tervezték. A humanoid állomány, melyet a kínai embert megépítésére használtak, azok közül volt, melyek a legkevésbé voltak valószínűk a felizgathatóságra, amikor a kimértség hozott jutalmakat és eként a túlélésre választott volt az evolúció során. Ezen felül egy másik emberszabású majmot választottak az alapnak, egy nyugodt természetűt, míg a többi rasszhoz kiválasztott majmoknak nem volt ez a tulajdonságuk az élőtérben. Ezek a tulajdonságok láthatók ma a kínai ember leszármazottaiban, akik tanácskoznak egymással, csak akkor cselekszenek, ha konszenzus van, és legjobban azokban a próbálkozásokban sikeresek, melyek csoportos odaadást igényelnek.