Témakör |
Sorszám |
Megjelent |
Kibővült |
Fordította |
1997. február |
- |
A nemrégi múltban, az emberek úgy értelmezték a körülöttük lévő világot, hogy az tömegből és energiából áll, és amit nem tudtak a kezükkel megfogni, az mind energia volt. Csak az elmúlt században lett széleskörűen elfogadott az az elképzelés, hogy mind az anyag, mind az energia egységnyi részecskékből áll. Csak az energia igen apró, gyorsan mozgó anyag. Az igazán apró anyagot egyre inkább azonosítják, legalábbis elméletben, mivel ez túl kicsi ahhoz, hogy közvetlenül észlelhető legyen. A dolgok nyitja, az emberek számára - akik igyekeznek megérteni a körülöttük lévő világot - a kicsiny részecskék magatartásában rejlik, különböző körülmények között. A fényt nem egy egyedüli részecske alkotja, hanem részecskék tucatjai, ily módon indokolva a nagy részét annak, amit az emberek a fény furcsa viselkedésének titulálnak.
A szivárványt a különböző részecskék okozzák, melyek azért felelősek, amit az emberek színnek neveznek, mivel egy tárgy színét az határozza meg, hogy melyik részecske van túlnyomóan jelen a szembe érkező részecskeáradatban. A fény diffrakciója a víztől terhes levegőben, mely egy záport követ, egy olyat eredményez, amit az emberek szivárványnak neveznek, ahol a szem a szivárvány egyik végétől a másikig terjedő diffrakciós szög szerint kiválogatott fény részecskéket érzékel.
A sarki fényeket, a hullámzó vitorlák színes fényparádéit az északi és déli égboltokon, a különböző részecskéknek a Föld gravitációs vonzására való érzékenysége okozza. Ezek a fényjátékok ott láthatóak az emberek számára, ahol a nap vakító fénye nem harsogja túl őket, mivel a szem a fényözönnek a túlnyomó erejű részecske-természetét regisztrálja, kiselejtezve jelentéktelenebb részecskéket, melyek jelen lehetnek, megannyi zajként.
A pompás naplementéket és pirkadatokat az emberek úgy tételezték fel, hogy a levegőben lebegő por okozza, amikor természetesen azok a por-részecskék napközben is jelen vannak, mégsem okoznak efféle színvariációkat. Az emberi szem a napkelte és a napnyugta halovány fényében olyan sajátos részecskékből álló túlnyomó fényözönt fog fel, amelyek jobban hajlamosak a Föld gravitációs vonzása felé hajlani, mint más részecskék. Így egy naplemente vagy egy hajnal éppen azon a ponton a legnagyszerűbb, amely már vagy még a napfény teljes erejű ragyogása utáni vagy előtti, amikor a részecske áramlás erős, de nem keveredik össze konkuráló fény részecskékkel a túlharsogás pontjáig.